Nappali

Hozzászólások száma : 14 Join date : 2011. Mar. 17.

Már négy hónapja hordozom magamban a gyerekeinket, de még most is alig tudom elhinni, hogy anya leszek. Pedig már szemmel látható és kézzel tapintható jelei is vannak. Az elmúlt három hónap alatt a háromszorosára nőtt a hasam. A negyedik hónapban úgy nézek ki, mint mások a hetedikben, de nem bánom. A lényeg, az hogy egészséges babák legyenek. Imádom ezt az állapotot. A legtöbb nővel ellentétben egyáltalán nem érzem magam csúnyának vagy kövérnek, sőt éppen az ellenkezője, gyönyörűnek érem magam. Ebben a tudatban megerősít Ed is, aki esténkét legalább százszor elmondja, hogy milyen szép vagyok és, hogy milyen jól áll nekem a terhesség. Imádok feleség és kismama lenni. Imádok az Ő felesége és a mi gyerekeink anyukája lenni. Ed mostanában nagyon sok időt tölt itthon velünk, de nekem mégis van egy olyan kívánságom, hogy többet maradjon itthon. Mindig egyedül ücsörgöm ebben a nagy házban és unatkozom. Mindent elvégzek, amit egy rendes feleség szokott: mosok, főzök és takarítok. Utána leülök a kanapéra és a babáimmal beszélgetek, de még így is hiányzik Ed közelsége.

A kanapén ücsörgök és tévében ugráló színes alakokat figyelem. Kezem a hasamon pihentetem és amikor a babák megmozdulnak elmosolyodom. Mostanában nagyon sokat játszanak a pocakomban. Csak akkor nyugszanak, meg, amikor Ed megsimogatja a hasam. Olyan nagyon nyugodtak, mert szeretik az apukájukat. Esténkét, amikor fekszünk egymás mellett, a férjem átölel és énekel. Ezek a kedvenc estéim, ilyenkor felszabadultnak érzem magam.
Hangosan rágcsálom a chipset, amikor megszólal a telefon. Felveszem és beleszólok. A vonal tulsó végén a nőgyógyászom beszél. Behívott ultrahangot csináltatni, vagyis ha minden igaz, ma megtudom a gyerekeim nemét. Amióta megtudtam, hogy anya leszek erre a pillanatra várok, és most végre eljött. Mondjuk egy kicsit félek, nem tudom miért, de izgulok. Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot most mégis van bennem egy kis félelem, Ed nélkül nem akarom végigcsinálni. GYorsan pötyögök neki egy SMSt, abine közlöm vele a fejelményeket és megkérem, hogy azonnal jöjjön haza. Amíg rá várok gyorsan lezuhanyozom és átöltözöm. Nadrág heleyett egy aranyos virágmintás kismama ruhát veszek fel, és a kanapén ülve várakozok. Ajánlom neki, hogy 5 perc múlva itthon legyen, különben egyedül megyek el.

Hozzászólások száma : 26 Join date : 2011. Mar. 17.

Legalább négy hónap kellett, hogy hozzászokjak az új életemhez. A ház is nemrég fejeződött be végképp, így az utolsó simításokat is letudhattuk az újításokkal. A gyerekszoba még ugyan lassan alakult, de már megvolt a festés része, így csak a kellékeket kell még megvenni. De ráérünk még azzal, van legalább öt hónap hátra, ha nem is kevesebb.
Annyi örömben van részem, amióta férj lettem, állandóan együtt vagyok Isával, és napról napra részese vagyok annak a csodának, ami hozzánk tartozik. A szemem láttára gömbölyödik feleségem pocakja egyre nagyobbra, és ahányszor csak ránézek, megpróbálom elképzelni, milyenek lesznek a babák. Isa folyton azt hangoztatja, hogy ő márpedig fiúkat akar, és most már remélem is, hogy így lesz, mert akkor csak még nagyobb lesz az öröme, ha beigazolódik.
Imádok vele lenni, esténként pedig úgy altatom el, hogy énekelgetek neki. Ilyenkor nagyon jól jön, hogy van némi affinitásom a zenékhez. Aztán csak órákig ölelem, mire én is elálmosodok és elalszok. Ami még hatalmas örömöt ébreszt bennem, hogy ahányszor Isa pocakját simogatom, a kicsik elnyugszanak. Pedig néha azért szeretném többet is érezni, ahogy rúgnak, annyira jó érzés, hogy ott bent két apróság növekedik, akik csak a miéink.
A munka meg.. Nos a munka az, ami borzasztóan elveszi minden elől az időmet. Néha már úgy érzem, hogy mindent otthagyok, felrúgok és hazamegyek. De nem tehetem, mert vagyok olyan eltökélt, hogy ne hagyjam Isát semmiféle külső tevékenységre sem. Így viszont csak én vagyok a pénzkereső, szóval húznom kell az igát. Kidolgoztam inkább egy stratégiát, hogy a legkevesebb ideig bent leszek, aztán a maradék dolgot hazaviszem. A fél délutánt olyankor a feleségemmel töltöm el, mivel tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy mennyire unatkozhat délelőttökön keresztül. Egész napomat rá szánom és a kicsikre, de nem is baj, hisz a leginkább ez tesz boldoggá. Milyen érdekes, könyvet csak akkor veszek a kezembe, ha Isa épp főz, vagy valami olyat csinál, aminél nem szereti, ha segítek, mert csak elvonom a figyelmét.
Esténként pedig én altatom, énekelgetek, aztán ha sikerül ébernek maradnom, akkor óvatosan kibontakozok az öleléséből - megjegyzem nem túl egyszerű engedni a csábításból - és olyankor a dolgozószobában befejezem a papírmunkát vagy a modellezést. Nem nehéz feladat, csak kicsit unalmas. De utána viszont vár a megérdemelt pihenés és óvatosan visszabújva Isához, kényelembe helyezkedve elalszok.

A mai nap elég hosszúra sikeredik, hogy úgy mondjam. Nem elég, hogy a fél napom bent kell töltenem az irodában és hallgatni az ügyfeleket a programjaikról, még kicsit rá is húznak, mert a főnök terepszemlét tart. Ez alól pedig nem léphetek le. Így azt figyelve, hogy éppen mit vizsgálgat a papírjaimon, folyton Isa jut az eszembe. És persze, hogy mennyire unatkozhat. De havonta egyszer sajnos vannak ilyenek, hogy hosszabban kell maradnom. És most pont erre a napra esett.
Miután végzek, összepakolok gyorsan minden holmim és a kocsihoz sietek. Leérve a parkolóba a karom alá vágom a táskát és automata nyitóval kizárom az ajtót, másik kezembe pedig a telefonomat veszem és az otthoni számot hívom. De épp foglalt, így ki is nyomom és gyorsan zsebre suvasztom, hogy beszálljak a kocsiba.
Hamar a város szélére érek, de pechemre épp dugó alakul ki, így kénytelen vagyok leállni és várni. A dugó néha a halálom tud lenni, és legyek akármilyen türelmes, ilyenkor idegesen dobolok csak a kormányon és azt várom, mikor válik szabaddá előttem az út. De talán most jól is jön, hogy nem kell haladni, mert zsebemben megcsörren a telefon. Az SMS ismerős csengőhangja üti meg a fülem, mire előhalászom és böngészni kezdek. Sejtettem, hogy Isa írt, de arra nem számítottam, ami a folytatásban volt. Most akkor miért is jó, hogy dugóban vagyok? Nem tudok hazamenni, márpedig kaptam öt kerek percet. Pech.
Az anyósülésre dobom a telefont, aztán tolatni kezdek. Ismerek egy utat hazafelé, ami még eddig sosem volt népes, ám kicsit hosszabb, mint ez. Nem baj, talán kis rágyorsítással menni fog. Két perc alatt rátérek az útra és hátam mögött hagyva a város dzsungelét, kilencvenre nyomom a gázt. Sajnos az út minősége is ellenem játszik és noha nem lakunk annyira messze a várostól, elég hamar eltelik a maradék három perc és épp csak befutok az utolsó pillanatban az udvarra.
Több sem kell, kipattanok a kocsiból és kettesével lépem meg a felfelé vezető lépcsőt a házhoz. Aztán kinyitom a bejárati ajtót és még megnyugodva veszem észre, hogy Isa épp öltözik és még nem ment el.
- Sajnálom kincsem, dugóba kerültem. - mondom, miközben beljebb megyek és felkapkodom a kikészített cókmókokat, aztán megvárom a feleségem. Igaz még nincs nagyon előrehaladott állapotban, de elég nagy a hasa, hogy a lépcsőn ne hagyjam egyedül menni. Már most irtóra aggódok, ez lehet nagyon rossz szokásom lesz, de igyekszek féken tartani. Amint leérünk, kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót, aztán megkerülöm a kocsit és beülök a volán mögé. A telefont még idejében kapom el az ülésről, aztán megvárom míg Isa beszáll és megcsókolom.
- Készen állsz? - mosolygok rá.

Hozzászólások száma : 14 Join date : 2011. Mar. 17.

Az idegességem a tetőfokára hág. Az elmúlt 3-4 napban kimondhatatlanul ideges vagyok. Nem szegény Edemre haragszom, nem is azért vagyok ideges, mert még nincs itt, hanem inkább a gyerekeink miatt izgulok. Nem ez lesz az első alkalom, hogy vizsgálatra megyük vele, de ez mégis különleges. Most tudom meg, hogy a szívem alatt növekedő gyeremekek mileyn neműek lesznek, és persze az sem utolsó, hogy most már jobban lehet látni azt ha valami nincs rendben. Ezért vagyok nagyon ideges. Természetesen az az első, hogy egészségesek legyenek, de nagyon szeretném, ha legalább az egyikük fiú. Már el is képzeltem, hogy születik egy barnabőrű, csillogó szemű fiam.
Ezek a gndolatok jártak a fejemben és a pocakomat símogattam. Mindjárt letelik az 5 perc és Ed még nincs itthon. Persze az agyam azonnal elkezdett kombinálni. Hazafele balesetezett, vagy egy másik nővel van, vagy nem akar eljönni velem. Talán már nem is szeret. Ilyen kusza és cseppet sem üditő gondolatok jártak a fejemben és már a könnyek kerülgettek. Felidegesítem saját magam olyan dolgokon, amik nem is léteznek. Az autó csikorkása rángat vissza a jelenbe. Azonnal felpattanok, felhúzom a cipőmet és felveszem a kardigánomat. Ebben a percben lép be a férjem az ajtón. Rámosolygok és indulok lefele a lépcsőn, de Ő nem tétlenkedik, azonnal megfogja a kezem és úgy vezet lent, mint egy két éves gyereket. Az elmúlt 3 hónapban már megszoktam és nagyon szeretem ahogy gondoskodik rólam. A közelsége megnyugtat és már egyáltalán nem izgulok a vizsgálat miatt. Ahogy megpillantomn a bordó színű autót újra rámtör a pánik. Talán ezt sosem fogom kinőni. Beülök a helyemre és tekintetemmel követem Ed mozdulatait és visszacsókolok

- Nagyon izgulok, és félek is. - motyogom és kezemet a lábán pihentetem miközben kigurulunk az útra. Szeretnék beszélgetni vele, de nem megy. Az út alatt kezemet a combján tartom, amásikkal meg a pocakomat símogatom. Az idegesség minden normális gondolatot kiűz a fejemből. Üveges tekintettel bámulom az utat és magamban áldom az eget, hogy Ed velem van.
Amikor lefékezünk a kórház előtt nem szállok ki. Csak állok és hallgatom szívem vad dobogását.

» Nappali
» Nappali
» Nappali