Santa Catharina kórház

***

Fogalmam sincs hogyan száltam ki az autóból és hogy keveredtünk el a várótrmbe. Saját gondolataim zűrzavaros világába. Amióta állapotos vagyok folyton csak negatív gondolatok járnak a fejemben, folyton sírhatnékom van és nem tudok mit kzdeni magammal. A trhességem előtt is ilyen voltam vajon? Majd egyszer megkérdezem a férjem és remélem, hogy őszinte választ fog adni. Mondjuk elég elfogult velem kapcsolatban szóval nem hiszem, hogy bármelyik negatív tulajdonságomat a fejemhez vágná. Ez elég nem szép tőle, de legalább tudom, hogy szeret, és én is nagyon szeretem őt. A testem autómatikusan cselekszik és leül egy kényelmes székre. Az előttem várakozók sora végtelennek tűnik. Csak ülök Ed mellet a kezét fogom és imádkozom. Jól esik az érintése és a közelsége, jó tudni, hogy van valaki a közelemben akire mindig számíthatok. Emlékszem az esküvőnk napjára, amikor azt ígérte nekem, hogy mellettem lesz jóban és rosszban. Azóta is betartja az ígéretét. Ránézek szerelmemre és rámosolygok. Ahogy nézem nyugodt és szerelemmel teli szemeit valami nyugalom és magabiztosság lesz urrá rajtam. Megszorítom a kezét és fejem a vállára döntöm. Nem tudom kiélvezni a közelségét, mert ebben a percben kiszól egy nagyon csinos ápoló az ajtón és Ed azonnal betessékel a terembe. Nem ez az első alakalom, hogy itt járunk. Már ismerem a falkról rám mosolygó kisbabák képeit, a sarokban heverő mackók barátságos tekintetét. A doki szavait már fejből tudom. Autómatikusan igazodom a szavai után. Fellfekszem a a vizsgálószékbe és kétségbeesett pillantásokat küldök Ed felé és megszorítom a kezem. Annak ellenére, hogy izgulok szeretem ezeket a pillanatokat. Bár már négy hónapja a nap 24 órájában velem vannak a gyerekeim mégis jó érzés látni őket. Hallgatni a szívverésüket, látni a pici lábacskájukat. Olyan csodálatos babák. Sokkal jobb kedvel adok egy puszit Ed kezére és figyelem az orvos rutinos mozdulatait, aki szétkeni a zöldes zselét a hasamon. Bekapcsolja a gépet és lassan hallhatóvá válik a gyerkek szívverése. Rápillantok a monitorra és mosolyogva nézem ahogy a gyerekeim mozgatják a lábukat és karjukat. Fülig érő szájjal nézem őket és szorítom Ed kezét. Alig várom már, hogy a kezemben fogjam őket. Eközben a doki valami számomra érthetelen nyelven motyog valamit a nővérnek. Azonnal megáll bennem az ütő és kétségbeesetten nézek rá.

- Valami baj van doktor úr?
Zavart pillantásokat küld felém és magára erőltet egy mosolyt.
- Látok valami árnyékot a kicsik háta mögött, de a monitor nem jelez semmi bajt. Arra próbálok rájönni, hogy mi lehet az, de biztosan semmi baj, azt jelezné a gép. Ettől féltem, mi lett velem? Vagy a gyerekeimmel van baj? Jajj ne. Könytől csillogó szemekkel nézek rá Edre. Szeretnék mondani valamit neki, vagy csak hallani tőle valami megnyugtatót, de erre nincs időnk, mert a doktor megtöri a mély és kétségbeesett csendet.
- Akarják tudni a gyerekek nemét? Mivel már otthon átbeszéltük, hogy kíváncsiak vagyunk a nemükre határozottan bólintok, és tovább szorongatom Ed kezét.

A doki nagy bőszen vizsgálásba kezd, én pedig csak feszülten várok, igaz Isát folyamatosan puszikkal nyugtatgatom, miközben a kézfejét simogatom. Lassan megjelenik a kép a monitoron és már én is tudom, mit keressek rajta. Annyira boldoggá tesz, mikor látom őket a képen keresztül mocorogni. Biztos hideg nekik ez a zselé és azért ilyen kis kényesek.
Szorosabban fogom Isa kezét, mikor a doki mélázni kezd, hogy mi lehet az az árnyék. Megvallom őszintén kicsit engem is megijeszt, de ha azt mondja, semmi baj, bizonyára úgy is van.
- Nyugalom kincsem. - susorgom feleségem fülébe, aztán a doki kérdésére csak bólintok. - Persze, azért siettünk.
Mosoly jelenik meg az arcomon, mikor belegondolok, hogy most lehull a lepel a kilétükről. Egyre kíváncsibb leszek és már el is felejtettem, amit az imént mondott arról a kis árnyékról.
- Nos jól van, akkor neki is állok elemezni. - azzal hosszadalmasan szuggerálni kezdi a képet, közben néha felemeli a tollát, hogy körvonalakat rajzoljon a levegőben, én pedig egyre csak úgy érzem, hogy az idő iszonyatosan lassan telik és mintha a falon lévő óra mutatóira súlyok nehezednének, amik a haladását lassítják. Pedig ez a türelmetlenkedés természetes, mégis már alig várom, hogy hallhassak valami konkrétumot. Aztán nagy sokára hümmögni kezd.
- Az egyik fiú. - mondja teljesen monotonon, gondolom ezt már teljesen megszokta és hétköznapivá vált ilyen híreket elmondani. Pedig ami neki megszokott, nekem annál inkább fontos, sőt nagyon boldoggá tesz. És ami még fontosabb, Isa egy vágya is teljesült, hogy az egyik mindenképp fiú. A másik ez után már nyugodtan lehet lány is. De talán az még fontosabb, hogy egészségesek legyenek.
- A másik is fiú. - töri meg a csendet ismét a doki, mire még szélesebb vigyor terül el az arcomon, és máris azt kezdem fantáziálni, milyen lesz két kisfiúval. Annyira reagálok csak a valóságból, hogy hosszan megcsókolom Isát és hogy ő is mennyire boldog. Azt hiszem elkezdhetjük berendezni a babaszobákat, most hogy már tudjuk, kiknek készülnek. Izgalmas lesz majd festeni a falat, és az a várakozással teli készülődés.... Már alig várom.
És ahogy kezdek visszatérni a fantáziálásból, eszembe jut az előbbi megjegyzése is.
- Na és az a folt? Legalább tud valami bíztatót mondani? - kérdezem meg újfent, mire a doki a monitort kezdi tanulmányozni, aztán feláll az asztaltól, hogy egy papírdarabbal elkezdje Isa hasáról letörölni a zselés anyagot.
- Nos nem tudom, igazából már semmit nem látni, eltűnt. Lehet csak a gép hibája. Annyit tudok mondani, hogy a babák egészségesek és a felesége is az, legalábbis a vérvizsgálat alapján. Okuk nincs aggodalomra. - Isára is rámosolyog, én pedig hálásan nyújtom a kezem egy kézfogásra. Rendes doki, én pedig nem vagyok hálátlan.
Türelmesen megvárom Isát, amíg felöltözik, aztán búcsút veszünk a dokitól. Ott nem akartam nagyon előhozakodni mennyire boldog vagyok, de amint kiérünk a teremből, óvatosan megemelem a feleségem és hosszan megcsókolom.
- Ja annyira boldog vagyok, most már még inkább várom őket. - próbálom a felszínre hozni mit érzek, de annyira el vagyok telve most boldogsággal, hogy ezt mind kifejezni lehetetlen. Ösztönösen inkább csak a hasára rakom a kezem és újabb csókkal jutalmazom.
- Már most úgy szeretem a fiainkat. - mondom széles vigyorral és csillogó, vágyakkal teli szemekkel.

Mindig izgulok amikor a dokinál vagyok, de ez most az eddigi látogatásoknál is durvább. Eddig tudtam, hogy minden rendben van a gyerekekkel, de ma a doki nagy elbizonytalanított. Hiába nyugtatgatnak nem vagyok képes arra, hogy megnyugodjak, hiszen valami rendellenességet lát bennem. Könyörgő szemekkel nézek Edre. Könyörgöm mondja már valaki azt, hogy csak rossz a gép, hogy nincs semmi árnyék vagy mi a méhemben.
Annak iszonyatosan örülök, hogy fiaim lesznek, kiskorom óta arra vágytam, hogy ha egyszer férjhez megyek fiaim legyenek. Miért nem tudok felhőtlenül boldog lenni? Mindig van valami ami beárnyékolja a boldogságom, Milyen irónikus nem? Boldogság járja át a testem ahogy nézem a monitort és látom mozogni a kicsiket. Most hogy tudom, hogy kisfiúk még, vidámabban nézem a táncoló lábacskáikat és ökölbe szorított kezeiket. Megszorítom Ed kezét és hagyom, hogy a doki letörölje hasamról a zselét, de még mielőtt öltözni kezdek kétségbeesetten nézek rá.
- Doktor úr! Minden rndben van a fiúkkal? Mit jelent az az árnyék a méhemben? Nem veszélyeszteti a kicsiket? Hirtelen annyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Nagyon féltem a magzatokat akiket lassan négy hónapja hordok a szívem alatt. Nem bírnám ki, ha veszélybe kerülnének.
- Valamit én csináltam rosszul doktor? Kérdezem tőle végső kétségbesésemben és nekikezdek öltözni. Már csak az hiányzik nekem, hogy miattam legyenek veszélyben a kisfiaim. Bele sem merk gondolni. Nem nézek a doktorra a szavait is alig hallom meg.

- Mint már mondtam a babákkal nincs semmi baj. Ne nyugtalankodjon a gép jelezte volna, ha baj van. Mindenn bizonnyal a egyik kisfiú árnyékát láttuk. Isabelle, verje ki a fejéből ezeket a gondolatokat. Ön már most nagyon jó anya. Mondja, majd egy mosoly kíséretében elhagyta termet. Mikor kilépünk a folyósóra azon kapom magam, hogy Ed a karjaiba kap és megcsókol. Amikor újra érzem a talajt a talpam alatt rámosolygok.
- Én is nagyon boldog vagyok. Ezzel minden vágyam teljesült. Kezem az övére tettem és magam elé bámultam.
- Nagyon szeretlek Ed. Mondom neki, megfogom a kezét és elindulok kifele. Minél hamarabb kijutok innen annál jobb. Utálom a kórházakat.
- Nem ünnepelünk valahol? Mondjuk egy pizza mellett? A fiaid nagyon éhesek már. Nevetek fel és meggyorsítom a lépteim. Minnél kevesebbet gondolok a méhemben garázdálkodó árnyékra annál jobb.